Blog

Az egyediség híve vagyok kívül-belül. Már tinédzserkoromban úgy éreztem, hogy se konfekció-idomaim nincsenek, se átlagos gondolataim. (Lehet, hogy ezzel sokan így voltunk? 🙂 Annál jobb!) Ma is azt keresem, ami más mint a többi. Éppen ezért nem tetszik az arcesztétika terén virágzó trend, hogy uniformizáljuk, egységesítjük az arcunkat. Szeretem, ha a fizikumunk – és a szellemünk is – természetes és eredeti, aminek az (el)viselése sokszor – megfelelő lelki-, és szellemi fejlettség – nélkül komoly nehézségeket jelenthet… (Én már csak tudom, akit gyerekkoromban rendszeresen csúfoltak hol a szemüvegem miatt, hol a „furcsa” gondolataim, vagy túlzottan nőies idomaim miatt…)

Egy arcesztétikai beavatkozás számomra akkor jó, ha az én értékrendszeremen, az én esztétikai érzékemen alapulva belőlem, az én arcvonásaimból a lehető legjobbat hozza ki. Nem az arcfiatalító kezelésekről beszélek, hiszen azok minden nő- és férfi(?) – társamnak jól állnak, de például egy ajakfeltöltés szerintem nagyon is necces terület.

Nekem kifejezetten nem jön be, ha „leugrik” – vagy kiugrik – a száj az arcról. Nem jó, ha látszik, a művi beavatkozás eredménye. Nem lehet vele igazán természetesen beszélni, mert mintha mindig be akarnák nyálazni a beszéd közben ki-kiszáradó enyhén kifordult testrészüket az érintettek. Eltűnik az arcuk összhangja és az ábrázatuk hangsúlyosan szexuális irányba tolódik. Szerintem ez nem lehet cél, miután senki nem szereti, ha nem veszik – legalább néha-néha – komolyan…

A másságban, egyéni és eredeti jelenségünkben rejlhet az erőnk, a kisugárzásunk és ezt sokszor feláldozzuk a mindenki által elfogadott -, ezáltal semmilyenbe hajló – ábrázatunk érdekében. Csakhogy ne lógjunk ki a sorból, mert az nagyobb feltűnést keltene, és nem lenne lelki erőnk megbirkózni vele… (Pedig az az a pont, ahol a személyiségünket fejleszthetnénk … persze, hogy én sem vagyok kivétel, mindjárt meglátjátok…)

Szóval vissza a mondandóm lényegéhez: nem szép egy száj, ha látszik, hogy megcsinált.

Ugyanakkor, a fent ecsetelt táptalajon szökött szárba az a képzetem is, ami szembe megy az eddigiekkel, de vállalom. (Mi mást tehetnék?)

Ha csak egy nanorészecskényit – amit én magam sem vennék észre, olyan apró mértékűt – nagyíttatnék az ajkaimon, az talán jól állna…

Ez birizgálta a fantáziámat már évek óta és kezdett beérni a gyümölcs, egyfajta dilemma formájában… Tehát vagy bevállalom az „ajakdúsítás” rizikóját, aminek akár tetszhet is az eredménye, de lehet, hogy visszaköszön a „kacsacsőrű emlős réme” ha tükörbe nézek, vagy hagyom az egész beavatkozást a túróba, de akkor bennem marad egy aprócska kielégületlen pont, hogy meg sem próbáltam.

Ekkor jött szembe velem az „ajakfiatalítás” lehetősége. „… Volument nem növel, belülről hidratál, eltünteti a szájon és körülötte az apró barázdákat… töltőanyag nem kerül az ajkakba…” – olvastam.

Sokáig küzdöttem hősiesen az orvul támadó csábítás ellen.

Mélyen gyökerező meggyőződésemet vetettem latba, miszerint nem a szép nőtársaim vonzóak, hanem az okosak. Nem az idegesítően okoskodóak, hanem akik viccesek és szórakoztatóak. Nem a felszínesek, hanem a mély, komplex gondolkodásra képesek. Akik át tudnak szellemülni munkájuk során, elhivatottak, erőfeszítésre hajlandóak a cél érdekében és elhiszem róluk, hogy valamit jobban tudnak mint én. Persze nem árt az esztétikus külső is hozzá, de sokszor attól hiteles az ember, hogy pont úgy néz ki, ahogy kinéz. Igen, kevésbé áll csókra a szája, hiszen nem non-stop a szex foglalkoztatja, vagy éppen barázdáltabb a homloka, mert gondolkodás közben sokat használja. Csomagban vagyunk vonzóak…

Tépelődéseim végül az orvosi székben értek véget – egy időre.

A beavatkozás napján – miután már elérzéstelenítettek -, még rá akartam beszélni a doktornőt arra, hogy inkább tekintsünk el érkezésem apropójától.. Gyenge próbálkozásom után szó szót követett, végül – lelkileg a legkevésbé sem, de testben nyugalomban – vártam a tű szúrását. Nem volt többé visszaút. Fegyelmezetten feküdtem a higiénikus, steril környezetben, az orvosi lámpa elvakított. Én így még szinte soha nem izgultam az életemben mint akkor. Hogy fogok kinézni, ha tükörbe nézek? Teltek a súlyos pillanatok. Éreztem a tű szúrását, ahogy halad az ajkaimban, feje mögött hátrahagyva a jótékony (?) anyagot. Fájdalomnak nyoma sem volt. Pár perc múlva a szám elkészült. Hevesen dobogott a szívem. Kaptam egy tükröt, hogy nézzem meg az eredményt. Lassan nyúltam érte, késleltetve a tükörképem látványát… – „Úr Isten, bekövetkezett amitől tartottam! Hatalmas!” – motyogtam. – „Dehogyis, ez lejjebb fog apadni, nyugodjon meg Gabika!” – nyugtatott a doktornő. Kifelé próbáltam higgadt maradni, de legbelül kétségbe voltam esve.

Közvetlen a beavatkozás után még igyekeztem visszanyomkodni a felső ajkamat, hátha kisebb lesz…

A következő két napban nagyon meg voltam ijedve. Óriásinak láttam a számat, a fölötte lévő bőrrész püffedt volt és beszéd közben csak a formálására tudtam figyelni. Úgy gondoltam, én ezentúl alig fogok tükörbe nézni az életemben. Felértékelődött a régi harmonikus arcom és ütöttem a fejemet, hogy miért telhetetlenkedtem. Közben teltek a hétköznapok. A kezdeti sokkhatás lassan – nagyon lassan – múlni kezdett. Nem tudtam, hogy ezt csupán a megszokás folyamatának köszönhetem, vagy tényleg apadt a szám mérete, minden esetre vagy két hét elteltével kezdtem hozzászokni az új szám látványához és érzéséhez. Néha elemezgettem magamban a látványt: picit teltebb lett mint volt, minimális pereme keletkezett fölül és szinte magamnak sem mertem bevallani, de most már kezdett tetszeni amit látok. Azóta másfél hónap telt el és a tetszésem észrevétlenül elmélyült. A szám ismét szerves része lett az arcomnak, csak egy leheletnyit teltebb mint volt. Na jó, nehéz kiböknöm, de ez van: szép lett. Közben részt vettem egy családi eseményen is, ahol a húgom is jelen volt. Dórival nagyon közel állunk egymáshoz lelkileg, és sok mindenben – így az ajakfeltöltés terén is – egyet vallunk. Ő talán még kritikusabb, mint én. Beszélgetni kezdtünk valami semleges témáról és én figyeltem őt minden idegszálammal, hogy mikor szegezi nekem a kérdést, hogy „Hát Te meg mit csináltál a száddal?” De nem tette. Észre sem vette! Egy idő után én kérdeztem rá, hogy lát-e valami furcsát rajtam. Akkor már persze egyből rávágta, hogy a számmal csináltam valamit. … és tetszett neki! Boldog voltam, hogy a szeretett szám átment a teszten.

Kint ülök a teraszon, forrón süt a délutáni nap. Csodálatos idő van. Előttem a számítógép, orromon napszemüveg, kezemben a mézes, rizstejes kávém. Még gőzölög. A gyerekeim bent társasoznak a nappaliban. Értékes, ritka, nyugodt pillanatok… Körülöttem madarak csivitelnek, amibe távoli építkezések moraja, szomszédok beszélgetésfoszlányai vegyülnek. Kicsattanó érzés van bennem. Tavasz van!

A kerti növényeink lilás-bordós színpompában, bódító illatfelhőben virágoznak. Jó érzések kavarognak bennem. Napsütés, friss levegő, élettől duzzadó természet. Bennem ez új célokat ébreszt, a megújulás iránti vágyamat kelti életre. Frissnek érzem magam, magabiztosnak és erősnek. Persze be-beszüremlik a koronavírus réme is, az összes gazdasági hozadékával együtt, de sikerrel visszaverem. Az óvintézkedéseket megteszem, de nem foglalkozom vele ha nem muszáj. Az elmúlt pár hétben elkészítettük a „Végtelen álom”-nak, az „Itt vagy”-nak és a „Más világ” című Unique daloknak egy-egy vadonatúj változatát. Szuper érzés volt újraénekelni őket. Egyszerre nosztalgikus és újszerű. Olyan zenei összefogásokban vehettünk részt mostanság, amikkel a legnemesebb ügyet szolgáljuk, kifejezhetjük tiszteletünket az egészségügyi dolgozók előtt és köszönetet nyilvánítunk az önzetlen munkájukért. Azt hiszem, nekünk, előadóknak a zene, a hangszeres játék, éneklés a legerősebb eszközünk érzéseink kifejezésére.

A jó élmények, a lelki töltődés – talán most különösképpen – mindannyiunkra ráfér. Ehhez a természet kiapadhatatlan forrásokat biztosít nekünk, ha észrevesszük és vigyázunk rájuk. Ugyanakkor mi magunk is elébe mehetünk lélekmelengető – és nem mellesleg szuper hasznos – programoknak. Nálam ilyen az utazás. Én hetente háromszor utazom. El Írországba, Londonba, le a Balatonra, vagy éppen a lagúnák királynőjéhez, Velencébe! Úr Isten, micsoda élmények ezek manapság, gondolhatjátok… Hetente háromszor két és fél órán át, hatan-heten utazunk. Reggel tízkor startolunk, átöltözöm, megfésülködök, szemüvegről kontaktlencsére váltok, és készen állok. Akarom mondani készen ülök a számítógépem előtt, az emeleti hálószobánkban zárt ajtó mögött és várom, hogy bebocsátást nyerjek az angol órámra. A fejtágító videotelefonálás során diáktársaim és anyanyelvi tanáraink az ország, illetve Európa különböző pontjairól jelentkeznek be, akikkel kis ablakokon keresztül látjuk és halljuk egymást. Legutóbb például a víz városának csatornáin, Velencében gondoláztunk, észrevétlenül magunkba szívva az aktuális szókészletet és nyelvtant. …és persze a képzeletnek nincs határa, eszembe jutnak a családi utazásaink apró részletei, a csillogó fodrozódó tengerpart, napfény, forróság, hűsítő koktélok, isteni ételek, városi forgatagok, helyi nevezetességek, kedélyes csevegések az ott lakókkal… Az élet minden szépségét magamba engedve.

Pár napja volt az öcsém születésnapja, egy hónappal ezelőtt a húgomé. Vágyom már nagyon a családi összejövetelekre! Várom, hogy ismét találkozhassak a szüleimmel, a tesóimmal, barátaimmal, hogy önfeledten, maszk nélkül beszélgethessünk, lássam a szemük csillogását, ölelni akarom őket úgy, ahogy természetesen jön az igény. A húgomnak sikerült meglepetést szereznem, írtam egy nyolc soros szülinapi köszöntőverset. Beolvastam a telefonba és kibuggyant belőle a nevetés. Együtt nevettünk…

Az élet hamarosan visszaáll a régi kerékvágásába, de remélem egy kicsit másképp. Nem sokkal a Föld napja után, szeretném, ha egy emberségesebb világba csöppennénk vissza, ahol jobban lehetünk önmagunk. Bárcsak jobban vigyáznánk az anyatermészetre és egymásra, a valódi értékekre koncentrálnánk, többre értékelnénk azt amink van és nem sápítoznánk másra, többre. Nekem is van mit tanulnom ezen a téren…

Futottam este fél hét körül és hallottam, hogy mindenki körülöttem a járványról beszél. Szomszédok beszélgetnek a kerítéseken át, óva intik egymást, sztorikat mesélnek a kollégákról, hogy ki hogy vásárol be, vagy milyen óvintézkedéseket tesz. Elfutottam egy kert mellett, ahol kint ücsörgött egy nő és az apját hívhatta telefonon, akit figyelmeztetett, hogy a csomagolást majd fertőtlenítse le mindenképp, ha készhez kapja az élelmiszereket. Ilyet még sosem tapasztaltam, hogy valami ennyire összehozza az embereket. Nagyszüleim jutottak eszembe akik megélték a világháborúkat, amely csapás miatt mély empátiával vegyes tisztelettel tekintek a generációjukra és soha nem gondoltam volna, hogy nekünk is kijut majd valami világméretű rosszból… Aztán lecsendesítem az elmém és azonnal eszembe jutnak a mikrokörnyezetemben tapasztalt idilli részletek is, amik szintén a most zajló események következményei. A délutáni futásaim során könnyű észrevennem, hogy párok, családok a gyerekeikkel kint sétálnak az utcán, bicikliznek, tollasoznak, labdáznak… Persze mindenki figyelve a másikra, méterekre egymástól, köszönve egymásnak, mosolyogva a másikra. Én ilyen sok kedvességet és emberséget egyszerre az utcákon, még soha sem láttam.

„Maradjotthon” hirdeti az összes az üzenet

Önkéntes karanténunk negyedik hetét kezdjük meg.

A gyerekek nagyon élvezik a helyzetet, rengeteget játszanak hol egymással hol magukban, vagy éppen püfülik egymást, de van, hogy apa is beszáll és indul a bunyó! A bunyóról nekem mindig eszembe jutnak az utazásaink, mert mi úgy „szenteljük fel” az egyes szállodai szobákat, hogy a fiúk hárman közös bunyóba kezdenek… hát nem romantikus? De előfordult persze már, hogy Ádám erős szúró fájdalmakkal kötött ki a sürgősségi szemészeten, mert egy óvatlan mozdulattal valamelyik gyerek lemaszírozta a szaruhártyáját. A karanténidőszak bevezetése előtt hetente egyszer, szombatonként néztünk közösen egy mesefilmet, amely szám most heti háromra duzzadt. Azt tapasztalom, hogy minél több mesét néznek, annál több kell nekik. Valódi függést okoz a képernyő és sokkal több a hisztéria most, hogy több a mese, mintha egyáltalán nem lenne. Sokat hangoskönyvezünk, éppen a Rumini a sláger, de nagy dózisban kapják az én gyermekkorom bakelitos kedvenc meséit is, úgy mint a Bambit, Minden egér szereti a sajtot, Süsü, a sárkányt, Kis Mukkot, Óz, a nagy varázslót stb.

A napokban egy nagyon kedves felkérésnek tettem eleget, az LGT „Neked írom a dalt” című dalát dolgoztuk fel. Minden énekes, a maga otthoni környezetében énekelte el saját sorát.

De minimum ennyire lelkesítenek engem az online angolóráim is, amik szárnyakat adnak, és messze elrepítenek, ebből a koronavírus-központú világból, a fejlődés lehetőségét kínálva nekem, ahol a cél a felsőfokú nyelvvizsga. (Merthogy amikor diplomáztam az ELTE-ÁJK-n, akkor még nem volt feltétele az abszolútóriumnak a nyelvvizsga.) Brit, skót anyanyelvi tanáraink csak fokozzák a valóságból való elrugaszkodás élményét.

Szombat délután van, kuszkuszt készítettem, tejszínes-hagymás-parmezános csirkével. Mi, felnőttek szerettük, ám a gyerekek körében osztatlan sikertelenséget aratott. Nem baj, én képzeletben megint Tunéziában jártam, ahol vagy húsz évvel ezelőtt megismerkedtem ezzel a finom, durumbúzából készült gőzölt tésztával. Tunéziába vezetett az első külföldi közös utunk Ádámmal, akkor még gyerekek nélkül utaztunk, fantasztikus élmény volt! Most egy ideig csak a képzeletünk szárnyán utazhatunk

Minket zenészeket, előadókat, énekeseket érintettek először a – COVID19 okozta – korlátozások. Éppen az őszi koncertturnénk szervezése zajlott, a szezon első fellépései voltak küszöbön, sok-sok lehetőség amiket – fájó szívvel, de – el kellett engednünk. …és átadtuk magunkat a sodrásnak, ami kit így-kit úgy érint, minden esetre mindannyian biztos léptekkel menetelünk egy egészségügyi-, és gazdasági bizonytalanságba. Egyes pályatársaim szerint talán a nyár második felétől már lesznek koncertek és az emberek már nem félnek látogatni azokat. Legyen így!

Péntek van, Eliot itthon van velem. Lóg a nyakamban és azt ordítja a „kísérlet”! Remeg a dobhártyám. De boldogan ölelgetem, mert végre hagyja! Egész délelőtt angolozni próbáltam, sikertelenül. A különleges helyzetre való tekintettel online folytatják az International House-ban a nyelvi kurzust. Szuper, imádom! Elcsi folyamatosan valami kísérletet emleget, hogy azt akarja csinálni, de nem tudja pontosan elmondani nekem. Próbálom megértetni vele, hogy ha keresünk is a YouTube-on „kísérlet”, „gyermekrajz”, „tengeri állatok” címszavakat, nem lesz nekünk tetsző találatunk. Nem érti. Ha próbálok közelebb kerülni a kérdéseimmel az elképzeléséhez, elfutja a pulykaméreg…

Most nyugodt. A keze ügyébe akadt egy Indiana Johnes-os képregény, azt lapozgatja. Apáé volt.

Koronavírus. Teljes bizonytalanság. Menetelünk bele egy olyan helyzetbe, amire még nem volt példa az életünk során. Nem tudjuk milyen megszorítások következnek, meddig tartanak, hogyan hat mindez az egészségünkre, a pénztárcánkra. Minket énekeseket és zenészeket aztán különösen rosszul érint, hiszen nem tudom mikor koncertezhetünk megint… és ha imét beindul a gazdaság, köztudottan a nem a kulturális szektor ébred először. Mindezek ellenére nem érzem rosszul magam. Sőt valamiért szétvet az ambíció. Tegnap elolvastam 100 oldalt a pénzügyjog tankönyvemből, érintve az államháztartás, költségvetés, Állami Számvevőszék, Kormányzati Ellenőrzési Hivatal témaköreit. Lubickoltam az érzésben, amit a könyv okozott… és hát kinek mi okozza a jó érzést, de fontos, hogy megtaláljuk! Nem hagyhatjuk magunkat felzabálni a rossz érzések által és résen kell lenni, mert könnyen megtörténhet. A negatív gondolatok negatív érzéseket szülnek, a félelem érzésével a szívünkben pedig semmi jóra nem számíthatunk, csak szárnyaszegett vergődésre. Ezt az érzést hagyjuk egyenlőre a legutóbbi Unique dal, a „Madárka” témájának, mi pedig kötelezően koncentráljunk jó dolgokra. A jóérzéseinkre kincsként kell vigyáznunk ezekben az időkben.

Megyünk bele egy bizonytalan helyzetbe, valószínűleg megszorítások várnak ránk, de nekem erőt ad, hogy ez most – valamilyen szinten – mindenkit érint. A föld össze lakóját. Összetartás. Nem arra a fajtára gondolok, amikor el akarjuk halászni a másik orra elől a lisztet és arra sem amikor hasznot hajtó gondolatok járnak a fejünkben. Hanem arra, amikor megpróbáljuk megnyugtatni a szorongó barátunkat. Egy újabb, nagy kihívás mindenki számára. A politikusoknak, hogy megfelelő intézkedéseket hozzanak, a tudósoknak, hogy versenyt futva az idővel keressék a vakcinát, a véleményvezéreknek, hogy nyugtassanak minket és nekünk halandóknak, hogy a lehető legkisebb sérelemmel ússzuk meg ezt az „intermezzo”-t.

A következő időszak a koncerteknek biztosan nem fog kedvezni, de vajon meddig tart ez az éra? Bizonytalan. Minden ember saját érzéseiért felelős. Magunk és a környezetünk érdekében, fontos, hogy próbáljunk valahogy csatlakozni magunkhoz – a félelmet keltő elménk sötét gondolatai ellenére – és tudatosan jó érzéseket ébreszteni magunkban, azokra pedig nagyon vigyázni.

Hideg van. Állok a színpadon, elfelejtettem kesztyűt venni, teljesen elgémberedtek az ujjaim. „Ki az, akit megérintett már a Karácsony hangulata, hadd lássam a kezeket!” – kérdezem a közönséget. Sokan felteszik. „…és ki az, aki még messze van tőle?” Jó pár kezet látok megint a magasban.

Nem is tudják, milyen sokat veszítenek… Pedig ha nem jön magától az érzés, elébe lehet menni! Én is ezt tettem. November eleje körül, a hosszúra nyúlt éjszakák beköszöntével éreztem, hogy minél kevesebb a napfény, annál rosszkedvűbb vagyok. Én, egy életigenlő, optimista ember! Egyszer, – talán autóvezetés során – jött a felismerés… De hiszen, az összes külső tényező ideális a karácsonyi hangulatom megalapozásához! Ha kint sötét, hideg és nyirkos az idő, akkor a lakásban, vagy még beljebb a lelkemben a világ legyen finom, meleg, színes és fényes. Ez pedig nem más, mint a Karácsony igazi szelleme. Jó érzésekkel teli, erőltetés és túlzás nélküli. Szelíd, nyugodt, békés, szeretetteljes. Szeretem a külsőségeit is. Például a karácsonyi égősort, ami – mellesleg egész évben – világít a kertünkben, a hópihés-fagyöngyögyös-rénszarvasos dekorációkat otthon és a bevásárló-központokban. A fahéj, alma, narancs, forralt bor illatát, ami belengi az adventi vásárok forgatagát. Segítenek átszellemülni a komolyzenei és szépirodalmi gyöngyszemek is, mint például Bach karácsonyi oratóriuma, Csajkovszkij Diótörője, Dickens Karácsonyi Éneke, vagy a könnyebben emészthető tömegkultúrcikkek egyik gyöngyszeme, Richard Curtis Love Actually című filmje.

Ezek persze csupán külső ingerek. A lényeg rajtunk múlik. Nekünk kell úgy dönteni, hogy jól érezzük magunkat és belesimulunk ebbe a – földön – minden embert érintő, szívet melengető, egyetemes érzésbe.

Sok ironikus hangot hallok magam körül. Akik az ünnepet tüntetőleg nem várják, mesterkéltnek és klisésnek érzik, nyűgként élik meg az ajándékozás örömét. Akik szerint a Karácsony csupán kötelező pénzköltésről szól, apropó a kereskedelem virágzására. De vajon ki mondta, hogy ajándékot csak pénzért vásárolhatnak? …

A figyelem – mint a leginkább véges, így – legértékesebb erőforrásunk, ingyen van. Annak adhatjuk aki számunkra fontos. Énekelhetünk, verset szavalhatunk, játszhatjuk azt, hogy egy hétig teljesítjük a másik minden kívánságát… A KÉPZELETNEK nincs határa. Az anyagiaknak van. Ha tovább folytatják a károgást, csupán a lényeget veszítik el.

Este kilenc elmúlt pár perccel, Martin és Elcsi elaludtak. Csönd van. Lefürdök. Nézem a megtisztított, természetes arcomat a tükörben és kellemes érzés jár át, hogy a hideg idő viszontagságai ellenére, remek állapotban van a bőröm. Ádám még nincs itthon, de már úton van hazafelé. Lefekszem. Vonz a könyvem, amit legutóbb az egyetem alatt olvastam kötelező tananyagként. Most passzióból bújom. Bertrand Russel: A nyugati filozófia története. Amikor esténként olvasok, tulajdonképpen beszélgetek a könyvem írójával. Megállok, elmélkedem, vitatkozom, kérdezek tőle, amire sokszor nem ad választ, aztán megyek tovább. Ti mit gondoltok, mi történik halálunk után? Én mindig is materialista szemléletű ember voltam, vagyis az van, amit – valamelyik érzékszervemmel – tapasztalok. Sőt, az sincs feltétlen, hiszen előfordul, hogy csalnak az érzékeim. Nem láttam még senkit visszajönni a túlvilágról, és erre utaló jelet sem. Déjá vu érzésem sem volt még. Talán élesíteni kéne az érzékeimet? Ki tudja… Istenhívő sem vagyok. Pontosabban egyik világvallás tanait sem követem. Pedig a hit talán könnyebb, egyértelműbb fogódzót adna gyenge pillanataimban. Viszont bízom a tudományban és annak eredményeiben. Fenntartásokkal. Állítólag 21 grammal kevesebbek leszünk a halálunk pillanatában. Mi ez az apró részünk? Hová tűnik? Elgondolkodtató. Mint ahogy az energiamegmaradás törvénye is, miszerint „az energia nem vész el, csak átalakul.” Ha ütött az utolsó óránk, a bennünk lévő energia is átalakul… Vajon mivé?

A belső világunk felé fordulás érleli bennünk a kérdéseinket és válaszainkat. Az élet értelme? Szerintem nincs, de ha adunk neki, akkor van. Értelemmel ruházzuk fel a külvilágot és ebben a viszonylagos rendben tudunk ideálisan létezni. Anyu sokszor visszakérdez, hogy de lányom, miért kell mindig „túlbeszélni” egy-egy témát. Ezer olvasata van mindennek és ha nem törekszünk átfutni rajtuk, hajlamosak leszünk előítéletesen gondolkodni, rossz döntéseket hozni, mások felett könnyen ítélkezni. Megértés nélkül. Van-e gonosz ember? Szerintem nincs. Beteg ember van, akinek súlyos személyiségzavara lehet. Akkor is azt gondolnám, ha az én szerettemnek okozna bajt? Valószínűleg nem, hiszen nem tudnék tárgyilagos maradni, nem lennék beszámítható.

Bár valószínűleg más-más választ adunk az élet alapvető kérdéseire, a lényeg bennünk mégis ugyanaz; mindannyian szeretetre szomjazunk… és csak mi tudjuk – egymás felé fordulva – enyhíteni ezt a szomjúságit. Az ÜNNEP csupán lehetőséget ad erre.

Javában tart a tanév. Martin második osztályba lépett, Eliot nagycsoportos óvodás lett. A napok gyorsan és színesen telnek, mint az ősz vibráló árnyalatai.

Reggel 6:15, ébreszt a telefon. Ádám átmegy a másik szobába és kikapcsolja, nem tesszük ki magunkat a sugárzásnak – legalább éjszakára. Pár perc kell, amíg magamhoz térek, jó reggelt drágám, hogy aludtál?, aztán lesétálok a földszintre reggelit készíteni. Fekete tea mézzel citrommal anyának, apának és a tojásrántotta-melegszendvics-műzli-hidegszendvics-virsli-banánosjoghurt-zabkása bűvköréből valamelyik a családnak. Régebben Ádámtól megkaptam párszor, hogy miért készítek „lakomát” az alvásunk terhére. Ma már szerinte is ez, a nap egyik fénypontja.

A gyerekek 7 előtt valamivel leszállingóznak felöltözve, duzzadó energiától: ordítás, labdapattogtatás, szirénázás, ccssssiiittt, korán van még… Pár perc játék után ők is az asztalhoz ülnek és kezdetét veszi a közös „Reggeli”. Számomra szent és sérthetetlen rituálé. Körbeüljük az étkezőasztalt – és ugyan teli szájjal nem beszélünk – de mi mégis megbeszéljük az álmokat, éjszakai történéseket, nappali terveket. 20 perc flow. Aztán éles váltás, bepakoltunk Martinnak?, úszócucc-focicucc megvan?, uzsonnakészítés villámgyorsan, ne ezt a kabátot vedd fel, mert meleg lesz ma, ne pattogtasd a labdát a lakásban, vedd már fel a cipődet, miért hozod be a gördeszkát a lakásba?…

7:35kor egyszer csak néma csönd lesz a lakásban. Elmentek. Huhh… Nos… Ki vagyok és mit akarok az élettől? Reboot, újraindítrás. Ahaaa.. Lassan kirajzolódik az én napom történése is. Lesz dolgom. Először is eltakarítom a reggeli romokat. Közben végigveszem fejben, mik a programok. Sok minden. Mindenek előtt el kell mennem futni, mert nem mozogtam két napja és rosszul viselem a mozgáshiányt. (Vajon a futás a munkám része, vagy csak hobbi?) Az erdőben reggel fél kilenckor kocogni ugyan isteni dolog, csak a rosszszándékú, alulöltözött ember fel-felsejlő árnya kelt némi félelmet bennem… Madárcsicsergés, futólépteim alatt roppanó gallyak, sistergő levelek, faágak közt beszűrődő napsugár, szélsuhogás, hátra-hátra tekintgetek. Mindegy, legközelebb majd sokkolóval futok… Hazaérve látom, kb. háromnegyed óra volt, öt-hat km. Jól esett! Össze kell szednem magam, mert 9:20ra itt a taxi, megyek a Fem3-ba. Lerövidítem a reggeli arcápolási rutinomat. Leülök pár percre zongorázni. Bach XIII. invencióját végigveszem egyszer.

10:10kor már adásban ülök. – „Gabi, és mik az aktuális tervek?” Kérdezi Stohl Luca, akit még a Nagy Duett showműsora alatt kedveltem meg igazán. – „November 29-én lesz, egy nagyzenekari koncertünk a Momkultban, Budapesten. A Unique zenekara komolyzenészekkel: vonósokkal, fúvósokkal egészül ki, így összesen tizenketten leszünk a színpadon. A Mozaik, Csillagtenger, Angyal a megszokott hangzásban fog megszólalni és mégse.” Próbálom összefoglalni a lényeget, de tudom, hogy ilyen mélyen már nem kíváncsiak rá a beszélgetőtársaim. Sebaj.

A műsor után összefutok pár szerkesztőismerősömmel a folyosón, még a Sztárban Sztár alatt kerültünk közelebb egymáshoz. Mi újság, hogy vagy?, egy kávé?, nem sajnos, sietek. A taxi hazavisz.

Éhes vagyok. Gyorsan készítek egy gyömölcsös zabkását, és egy kávét. Kávé… Ez a második szentség a napom során. Forró, habos cappuccino rizstejjel, mézzel. Megáll az idő kereken tíz perce.. Úr isten, hogy néz ki a nagyszoba? Társasjátékok szanaszét, középen bunkerépítés maradványai… Telefon. Megla Rózsa (Navona Fashion) az. Megbeszéljük, hogy holnap beugrunk Ádámmal a szalonjába, mert készen vannak a ruhák, amiket a Birdy c. dalunk videoklipforgatásához veszek fel. Lesz egy fekete tüllruhám, egy homokszínű madártollas, és egy égszínkék földig érő selyem.. Csak tudnám, hogy fogok tudni vigyázni a Hármashatárhegy köves-rögös földjén, mezítláb sétálva a földig érő selyemruhára? Jaj, még jó hogy eszembe jut! Mit vigyek a cicáknak? Öt perc alatt elkészítem a banános-epres joghurtot Eliotnak, natúr joghurt Martinnak, szeletelt almát, szőlőt, teljes kiőrlésű lazacos kiflit csomagolok mindkettőnek. Még gyorsan berakok egy mosást, és most már tényleg indulnom kell Mariannhoz, a Sláger rádióba. Kereken egy hónapja beszéltük meg a ma déli időpontot, ő is nagyon be van táblázva.

Sajnos késni fogok minimum tíz percet. Kellemetlen, írok egy sms-t a piros lámpánál, hogy mire számítson. Mariannal gimnáziumi osztálytársak voltunk, aztán együtt próbáltuk bevenni az ELTE Jogi karának kapuját. Én végül megragadtam a jog világában, ő viszont váltott a kereskedelmi média felé. Midig jót beszélgetünk ha találkozunk, most is. A felvétel utáni magánbeszélgetésünket Susy (Reinhardt Susanne), a Unique koncertszervezőjének telefonja szakítja félbe.. „Gabikám bejött egy harmadik koncert is szilveszterre, bírni fogjátok, leköthetem?” Elgondolkodom. Volt már erre példa többször is a nyár során, de háromszor háromnegyed órát énekelni mindig erőt próbáló. Testileg, lelkileg egyaránt. (Persze, hogy a futás a munkám része!) Lujza, az énektanárnőm jut eszembe, aki azt mondta, egy operaénekes egy óra éneklés alatt – úgy hogy minden idegszálával és izomsejtjével a performanszra koncentrál – hatezer (!) kalóriát éget el. „Persze”- válaszolom neki hálával a szívemben. Gondolatban azonban már továbbsiklottam a következő állomásomra.

Egy divatmárka a West Endben „élményvásárlásra” hívott. Fogadás finom falatokkal, fotósokkal, újságírókkal, a program végén – egy általam választott – ajándékkal. De ami számomra ennél sokkal fontosabb, találkozom a cég marketinges kollégájával. Nagy a felhajtás amikor megérkezem, hangzavar, villódzó fények, kávé illat, ismerős arcok, szinte kicsordulnak a vendégek az üzletből. Beverekszem magam, keresem a célszemélyt. A cég megkeresett, hogy szeretnék, ha a márka arca lennék. Most azért – is – vagyok itt, hogy ennek a részleteit beszéljük át. Cél a win-win. Soha nem bíztam másra az ilyen témájú megbeszéléseket.

Elcsiért én megyek az oviba. Már nagyon várom, hogy lássam. Kint vannak az udvaron, éppen motorozik a barátaival. Jó kedve van. Észrevesz, örül is meg nem is. Elpakolja a játékot és az utolsó pár lépést futva teszi meg felém. Ragyog az arca, boldogan ugrik az ölembe. A karjaimba zárom, felemelem, megpuszilgatom és megsúgom, milyen finomságokat hoztam neki, aztán elindulunk Martinhoz.

Ádám ma korábban jött haza a stúdióból és a nagyfiammal már vár minket a suliban. Martin is megkapja a finomságait, összebújás, ölelés, puszi, milyen napod volt?, tesztet megírtátok?, mi volt a barátokkal?…

A fiúk elindulnak síelni én meg beülök a szülői értekezletre. A summa: lesz jégkorcsolya és kötelező olvasmány, kiértékeljük az év eleji felmérőket, megbeszéljük az osztálypiknik részleteit, és a tanulás módszertanát… Elfáradtam. Hét után érek haza. Az esti rutin a fürdetésnél jár, becsatlakozom. Mi legyen az esti mese? A gyerekek apát követelik és Indiana Jones legújabb kalandjait. Fejből mesél. Fél kilenc körül elalszanak. Miénk a világ! Szigorúan tízig…

Tombol a nyár, koncertszezon van. Körülbelül háromezerszer énekeltem már el a „Csillagtenger” c. dalunkat és remélem még sokszor fogom! 🙂 Mindig máshogy okoz jó élményt… Hétvégenként fellépünk és hétköznaponta is dolgozunk, de nyaralunk is.

Nemrég pihentünk Hévízen pár napot a gyerekekkel. Amíg én délelőtt és délután pár órára a szálloda gasztro show-jára voltam hivatalos, addig apa tartotta a gyerekfrontot Martinnal és Eliottal a játszószobában. A séf megtanított minket, tortát, lángost sütni, halételeket készíteni. Ádám egy nehezen gyógyuló térdsérülése miatt viszont nem mehetett vízbe, tehát a főzősuli végeztével – délután háromkor – az első utam a medencébe vezetett a fiúkkal, akik ilyenkorra már tűkön ülve várták a csobbanást. Nem mondom, hogy ekkor én nem vágytam volna sokkal jobban inkább kávézni, sétálni, ebédelni, de általában elvéreztem a személyes igényeim érvényesítésével és – jobb híján – boldogan úszkáltam sellőként a habok közt a következő pár órában. Mindent összevetve nagyon kikapcsoló volt, megyünk még vissza a nyáron.

Csakúgy, mint a balatoni házunkba. Számomra a Balaton egyet jelent a nyárral, a vakációval. Mióta az eszemet tudom, minden nyáron eltöltünk pár hetet a magyar tenger partján. Az érzelmi alapozás édesanyám vállalati üdülőjében kezdődött, ahol minden évben programszerűen szerelmes lettem az adott turnusban nyaraló családok ifjú titánjainak egyikébe. Később a családom szert tett arra a balatoni házra, aminek számomra a legfontosabb része, a hatalmas terasza. Itt egyszerre kávéznak a felnőttek, legóznak a gyerekek, szárad a ruha és nyugágyon pihen a nagymama. Jobban szeretem, ha nincs feltöltve vízzel a kertben lévő kis betonmedence, mert különben egész nap őrködni kell a gyerekek biztonsága felett. Általában három-négy óra körül strandolni megyünk, estefelé pedig irány Balatonföldvár city, vagy a kikötő. A ház a bázisunk, onnan szoktunk kirajzani a családdal hajókirándulásokra, így például Tihanyba, Balatonfüredre. Legutóbb meglátogattuk a gyermekkorom óta üzemelő – azóta többször átalakult – „Marika Büfét”, ami most csalódást okozott. Mikróban melegített pergamenszáraz, állott palacsintákat kaptunk, amiben alig volt kakaópor és az sem olvadt el. Mindegy, ez legyen a legnagyobb bajunk az életben!

Most épp itthon vagyok Eliottal. Csütörtök reggel fél kilenc van. Martint Ádám elvitte focitáborba, aztán megy stúdiózni. Elpakoltam a reggeli tükörtojás, kenyér, uborka, tea, őszibarack maradványait, mormog a mosogatógép, én a konyhaasztalnál gép előtt ülök, Elcsi pedig legózik a nagyszobában, kincseket keres csörögve-zörögve a legós doboz alján és közben megállás nélkül karattyol… és ez így megy vagy fél órán át – zavartalanul. Irigylem ezért a teljes önfeledt állapotért. Szárnyal a fantáziája hullámvasútján. Ádám telefonál. „Martinnak beraktad a piros baseball sapiját?” „Nem…” Igaz le lett kenve, de ma végig a tűző napon fociznak… A francba! Aztán eszembe jut, hogy tegnap, amikor az RTL Reggeliben vendégeskedtem, a sminkszobában beszélgettek, hogy „…igen, melanomám volt, de szerencsémre, még időben elkapták, mert az gyorsan képez áttéteket…” Elhessegetem a nyomasztó gondolataimat, de csak vissza-vissza szivárognak. Utánanézek a neten a melanómának: „… kialakulhat rejtettebb testtájakon is, mint pl a hajas fejbőr…” „A bőr nem felejt, a leégések összeadódnak…” Aggódással vegyes szorongás kezd eluralkodni rajtam, de aztán az ebédkészítés és Eliot friss szerzeménye – egy „igazi” kristály, amit fényesíteni és tisztítani kell szappanos-samponos-mosogatószeres-füves-virágos vízben – elvonja a figyelmemet. Azt minden esetre elhatározom, hogy bejelentkezem a családommal anyajegyvizsgálatra és holnap nagyon figyelek, hogy berakjam Martin sapiját.

Az egyedüli út, a tökéletesség felé vezető út, ugyanakkor tudnunk kell, tökéletesség nem létezik.

A tökéletesség illúzióját viszont – amikor a teljesség jó érzése átjár minket – nagyon sokszor tetten érhetjük a hétköznapok során. Vezetés közben, egy jól sikerült kanyar ívében, főzés során, amikor összeérnek az ízek a raguban, amikor a gyermekünk egyszer csak megölel minket és hozzánk simul, egy jól sikerült koncert során a közönség elsöprő erejében, vagy ha magabiztosan sétálunk az utcán és azt érezzük, kívül-belül rendben vagyunk. -Tökéletes pillanat-

Hat éves koromig nagymamám 23 m2-es lakásban laktunk öten, anyu-apu-húgom-mami-én. A kis élettér és szerény életvitel sok feszültséget okozott a felnőttek közt, bár ebből én semmit sem éreztem. Később, amikor már egy kicsit nagyobb lakásba költözhettünk a szüleimmel és két testvéremmel elkezdett foglalkoztatni, hogy mi leszek ha nagy leszek és hogy honnan lesz nekem pénzem szép ruhákra… Bizonytalan tinédzserként nem láttam nekem tetsző jövőképet. Sőt, semmilyet sem láttam. Az érettségim után pár nappal, miközben apuval beszélgetve az Örs Vezér Téren vártuk a metrót, szülőm valahogy azt találta mondani, hogy „Na, fiam most vagy a legokosabb, innentől már csak lefelé vezet az út!” Ez kőkeményen belém égett és igencsak hozzásegített ahhoz, hogy merjek nagyot álmodni. Kitűztem célul, hogy bekerülök az ELTE jogi karának államilag finanszírozott nappali tagozatára és ügyvéd leszek. Mélyről kezdtem az építkezést, hiszen az érettségi bizonyítványomban lapuló érdemjegyek (magyar: 5, történelem: 5, angol: 2, földrajz: 2, matek: 2) nem predesztináltak túl sok jóra. Egy év kőkemény tanulás következett, amit ismét kudarcélmény követett, ismét nem vettek fel. Végül indított az egyetem „egy nulladik évfolyamot”, ahol mi, hallgatók jogi stúdiumok alapvetéseit tanultuk. Majdnem ötszázan indultunk és az év végi tanulmányi eredmény alapján vették fel az első nyolcvan embert. Mivel tudtam, hogy semmi más esélyem nincs a bekerülésre, minden idegszálammal a tanulásra koncentráltam és végül 450 tanulóból a nyolcadikként végeztem. (Mi ez, ha nem tökéletesedés?) Végtelenül büszke voltam magamra! Másodévben aztán elindult a Unique karrierje is és onnantól kezdve ez a két ág párhuzamosan futott az életemben. A feszített tempó és a rengeteg élmény pedig sok boldog pillanatot, de nagy stresszt is jelentett. Volt, hogy egy-egy feszültségteli másfél hónapos vizsgaidőszak és az ismertté válás – fellépésekkel tűzdelt, személyiségformáló – folyamata olyan pszichés megterhelést okozott, hogy idegösszeomlást kaptam. Emlékszem, hogy napokon át csak sírtam, bármit is láttam magam körül: ahogy fújta a szél a faleveleket, egy csiga igyekezett a bozót felé, vagy csak ahogy ültem egy helyben és bámultam magam elé… Nem értettem, hogy mi történik velem. Ma már tudom, hogy a feszültségek oldásának a lehető legtermészetesebb és egészségesebb útját választottam – tudtomon kívül. A sírás, már a stressz oldásának, a megkönnyebbülésnek, a gyógyulásnak az időszaka volt. És mindezzel csak több lettem és erősebb. (…és ez mi, ha nem tökéletesedés?)

A jogi egyetemmel, szakvizsgákkal, a 20 éve működő – országos ismertségre szert tett – zenekarommal és a rengeteg élettapasztalattal a hátam mögött ma úgy gondolom, nem lett igaza apunak! 🙂

Persze, szerencse is kell ahhoz, hogy boldoguljunk, de nem szabad a „szerencsefaktort” túlértékelnünk! Mint megrögzött materialista úgy gondolom, hogy ha van egy konkrét célunk, erős a hitünk magunkban és sokat foglalkozunk az adott dologgal, akkor annak – előbb utóbb – már csak a nagy számok törvénye alapján – sikerülnie KELL! –Magadban keresd!-

A Unique-kal mindenféle hátszél és tőke nélkül indultunk. Ahogy a szegény ember batyujában csak a hamuban sült pogácsája zörög, nekünk sem volt másunk kezdetben, csak a hitünk és a dalaink. A 20. jubileumi koncertünkre való készülés során önkéntelenül számot vetettem az elmúlt két évtized történéseivel. -Angyal- Sok, színes élmény tört felszínre bennem: elsöprő euforikus sikerek, félelmekkel teli nehéz időszakok, lélegzetelállító pillanatok és nagyon sok munka… Mindezek megélése nélkül ma nem tudnék olyan biztos szívvel kiállni a színpadra és énekelni. (Mi ez, ha nem tökéletesedés?)

A biztos kiállás és a magabiztos belső pedig számomra, csak nekem tetsző külsővel létezik. Ez persze nem azt jelenti, hogy csodálattal csüngök a tükörképemen pózolás közben, hanem egyszerűen csak megtanultam elfogadni azt, amin változtatni nem tudok, amin viszont tudok, ott teszek a kívánt eredmény érdekében. Nagy hálával vagyok haszonélvezője az arcesztétika területén elért tudományos vívmányoknak! Tényleg. Mindazok a beavatkozások, amelyek – természetes alapanyagokkal – frissítőleg hatnak az arcomra, feszesítenek és mindezt természetes hatással érik el, azokat előszeretettel alkalmazom. Húsz éve nem éreztem olyan jól magamat saját bőrömben, mint manapság. Egyetem alatt húsosabb voltam, kevésbé éltem sportos éltet. Manapság nem tudom rendszeres edzések, futás nélkül elképzelni az életemet. Vagy két éve belevágtam egy – számomra szimpatikus és fenntartható – diétába, ami nálam nagyon bevált. Tudom azonban, hogy nem mindenkinél egyszerű a kilók apasztása, ám szerencsére manapság akinél problémásabb a fogyás folyamata, az orvosi felügyelet mellett végezheti eredménnyel. (Mi ez, ha nem… ? 🙂

Nemrégiben 42 éves lettem! Emlékszem gyerekként, a negyvenpár éveseket olyan idősnek láttam, hogy közelebb, éreztem őket a halálhoz, mint az élőkhöz. Ezt az álláspontomat mára természetesen revidiáltam… Ma jobban érzem magamat a bőrömben, mint 10 évvel ezelőtt. Hosszú utat jártam be, míg idáig eljutottam, de szívesen leírok pár sarokpontot, melyek során formálódtam.

Mióta anya vagyok, mindent az egészség oldaláról ragadok meg.

A női szépség, esztétikum témáját is. Minél több zöldség, víz, alvás, kibeszélés, stresszoldás, minőségi idő együtt, család, gyerekek, barátok, szórakozás, humor, együttlét …

Esténként, amikor már elaludtak a gyermekeim van némi időm „szintetizálni”. A csöndben és félhomályban hagyom, hogy a gondolataim maguktól jöjjenek-menjenek, a helyükre kerüljenek. Ha azt érzem, hogy nincs ilyen igényem, akkor olvasok. Ilyenkor könnyen elragad a flow élmény, nincs korom, nemem, napi problémáim, múlandó szépségem, csakis a szellem világában létezek. Számomra egy nagyon könnyen elérhető utazás ez, kiugrási lehetőség a hétköznapi taposómalom tér-idő dimenziójából.

Amikor 39 évesen felmerült a gondolata az első botox injekciónak, esténként volt min gondolkodnom elalvás előtt. Lehet, hogy bagatellsége miatt komolytalannak hangzik, de önellentmondásba ütköztem szépség kontra egészség témában, és sokáig cipeltem magammal ezt rossz érzést, mert nem volt nyugvópontom a témában. Mérgező anyag kerül a bőröm alá és helyben, a mimikai ráncokért felelős izmok lebénulnak. Terhelem a májamat, károsítom az egészségemet úri huncutságból, csupán azért, hogy szebbnek és fiatalabbnak tűnjek. Hát felelősségteljes anya vagyok én…? Aztán lassanként körvonalazódott bennem az én válaszom, életem ezen újabb kihívására.

Minden a mértékeken múlik.

Nem kell, és nem is szabad negyven évesen huszonévesnek tűnni. Egyszerűen méltóságunkon aluli. Arra viszont mindig törekednünk kell, hogy a korunkhoz méltóan nézzünk ki és a lehető legtöbbet megtegyük a külsőnk és belsőnk egészsége és szépsége érdekében. Sőt, szerintem kötelességünk odafigyelni komplexen önmagunkra, nemcsak a saját-, de a környezetünk érdekében is. Egy szebb, egészségesebb, jobb világ érdekében. Közhelyszerűen hangzik, igaz? Akkor is így van.

A külcsínyt tekintve én arra törekszem, hogy olyan arcápolási termékeket használjak, ami a lehető legjobban szolgálja a bőröm egészségét. Mindig idő híján vagyok, de a bőrgyógyászom segítségével – aki egyben a bizalmi emberem is -, úgy állítottam be a napi bőrápolási rutinomat, hogy pár perc alatt is célt ér. Hiszek az orvostudomány vívmányaiban, az azt művelő orvosokban, ezért bízom könnyű szívvel dermatológusomra az arckezeléseimet, az arckrémeim kiválasztását. Az arcom nem lehet kísérleti terep. Továbbá hiszek az egyediség szépségében is. Szerintem nem helyes, hogy nyakra-főre hódolnunk a most dívó, a női szépséget egységesítő trendeknek. Persze mindig vannak kivételes, egyedi helyzetek, amikor egy plasztikai beavatkozás valamiért elkerülhetetlen, de én a tömegtendenciákról beszélek. Miközben írom e sorokat félve kérdezem magamtól, hogy akkor hol van a botoxom helye? Én is csak uniformizálom magam? Lehet. Azt hiszem mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy hol húzódik a határ egészség és hiúság oltárán való áldozás között. Mi a kisebb rossz és a nagyobb jó. Ezen a ponton is egyedi döntéseket hozunk és a mértékletesség, a jó izlés, a finomság, a kevesebb több elve – azt gondolom jó útmutatónk lehet.

Fókuszváltás.

Minél kevesebbet igyekszem a szépséggel és divattal foglalkozni. Csak amennyit muszáj, vagy hogy inspirálódjak. Ahogy rajtakapom magam, hogy céltalanul böngészek a képes social média felületein, kikapcsolom. Önvédelemből, hogy ne szívjon be a gépezet. A rossz érzéseink melegágya lehet az itt és egyéb divatlapokban látott és ránk özönlő idealizált – és photoshopolt – női és férfi alakok, arcok tengere, hiszen önkéntelenül is hasonlítjuk magunkat a képekhez, ami egyszerűen nem helyes. Magunkból kell kihozni a legtöbbet és sohasem másokhoz viszonyítani! Ezt az alapvetést én is folyamatosan tanulom és hol jobban, hol rosszabbul megy a gyakorlása.

Tehát, a figyelmünket – ha kell erőnek erejével –, fordítsuk új élmények felé! Tegyük ki magunkat, új, inspiráló programoknak, előadásoknak, könyveknek, filmeknek, társaságoknak, beszélgetéseknek! Ha én-időről van szó, imádok komolyzenei koncerteket hallgatni, a könyveimet bújni, vagy csak leülni és valamit végiggondolni analitikusan, megértően. Sokszor jön a felismerés élménye, ami engem gyönyörködtet. De ugyanilyen felemelő élmény a gyermekeimmel, a családommal programozni, vagy csak úgy lenni…

Hiszem azt, hogy külső szépség nincs belső szépség nélkül. A belső szépség pedig számomra egy viszonylagos belső nyugalmat jelent, megfelelő válaszokat a külvilág állandó változásaira, önismeretet, nagyjából logikusan összeálló világképet.