Futottam este fél hét körül és hallottam, hogy mindenki körülöttem a járványról beszél. Szomszédok beszélgetnek a kerítéseken át, óva intik egymást, sztorikat mesélnek a kollégákról, hogy ki hogy vásárol be, vagy milyen óvintézkedéseket tesz. Elfutottam egy kert mellett, ahol kint ücsörgött egy nő és az apját hívhatta telefonon, akit figyelmeztetett, hogy a csomagolást majd fertőtlenítse le mindenképp, ha készhez kapja az élelmiszereket. Ilyet még sosem tapasztaltam, hogy valami ennyire összehozza az embereket. Nagyszüleim jutottak eszembe akik megélték a világháborúkat, amely csapás miatt mély empátiával vegyes tisztelettel tekintek a generációjukra és soha nem gondoltam volna, hogy nekünk is kijut majd valami világméretű rosszból… Aztán lecsendesítem az elmém és azonnal eszembe jutnak a mikrokörnyezetemben tapasztalt idilli részletek is, amik szintén a most zajló események következményei. A délutáni futásaim során könnyű észrevennem, hogy párok, családok a gyerekeikkel kint sétálnak az utcán, bicikliznek, tollasoznak, labdáznak… Persze mindenki figyelve a másikra, méterekre egymástól, köszönve egymásnak, mosolyogva a másikra. Én ilyen sok kedvességet és emberséget egyszerre az utcákon, még soha sem láttam.
„Maradjotthon” hirdeti az összes az üzenet
Önkéntes karanténunk negyedik hetét kezdjük meg.
A gyerekek nagyon élvezik a helyzetet, rengeteget játszanak hol egymással hol magukban, vagy éppen püfülik egymást, de van, hogy apa is beszáll és indul a bunyó! A bunyóról nekem mindig eszembe jutnak az utazásaink, mert mi úgy „szenteljük fel” az egyes szállodai szobákat, hogy a fiúk hárman közös bunyóba kezdenek… hát nem romantikus? De előfordult persze már, hogy Ádám erős szúró fájdalmakkal kötött ki a sürgősségi szemészeten, mert egy óvatlan mozdulattal valamelyik gyerek lemaszírozta a szaruhártyáját. A karanténidőszak bevezetése előtt hetente egyszer, szombatonként néztünk közösen egy mesefilmet, amely szám most heti háromra duzzadt. Azt tapasztalom, hogy minél több mesét néznek, annál több kell nekik. Valódi függést okoz a képernyő és sokkal több a hisztéria most, hogy több a mese, mintha egyáltalán nem lenne. Sokat hangoskönyvezünk, éppen a Rumini a sláger, de nagy dózisban kapják az én gyermekkorom bakelitos kedvenc meséit is, úgy mint a Bambit, Minden egér szereti a sajtot, Süsü, a sárkányt, Kis Mukkot, Óz, a nagy varázslót stb.
A napokban egy nagyon kedves felkérésnek tettem eleget, az LGT „Neked írom a dalt” című dalát dolgoztuk fel. Minden énekes, a maga otthoni környezetében énekelte el saját sorát.
De minimum ennyire lelkesítenek engem az online angolóráim is, amik szárnyakat adnak, és messze elrepítenek, ebből a koronavírus-központú világból, a fejlődés lehetőségét kínálva nekem, ahol a cél a felsőfokú nyelvvizsga. (Merthogy amikor diplomáztam az ELTE-ÁJK-n, akkor még nem volt feltétele az abszolútóriumnak a nyelvvizsga.) Brit, skót anyanyelvi tanáraink csak fokozzák a valóságból való elrugaszkodás élményét.
Szombat délután van, kuszkuszt készítettem, tejszínes-hagymás-parmezános csirkével. Mi, felnőttek szerettük, ám a gyerekek körében osztatlan sikertelenséget aratott. Nem baj, én képzeletben megint Tunéziában jártam, ahol vagy húsz évvel ezelőtt megismerkedtem ezzel a finom, durumbúzából készült gőzölt tésztával. Tunéziába vezetett az első külföldi közös utunk Ádámmal, akkor még gyerekek nélkül utaztunk, fantasztikus élmény volt! Most egy ideig csak a képzeletünk szárnyán utazhatunk
Minket zenészeket, előadókat, énekeseket érintettek először a – COVID19 okozta – korlátozások. Éppen az őszi koncertturnénk szervezése zajlott, a szezon első fellépései voltak küszöbön, sok-sok lehetőség amiket – fájó szívvel, de – el kellett engednünk. …és átadtuk magunkat a sodrásnak, ami kit így-kit úgy érint, minden esetre mindannyian biztos léptekkel menetelünk egy egészségügyi-, és gazdasági bizonytalanságba. Egyes pályatársaim szerint talán a nyár második felétől már lesznek koncertek és az emberek már nem félnek látogatni azokat. Legyen így!